Want to make creations as awesome as this one?

A Nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum Diáklapja.

More creations to inspire you

Transcript

Ady Endre Elméleti LíceumDiáklapŐsz-Tél 2020

Kattints arra a cikkre, amit nagyban szeretnél olvasni!

Rajzolta: Dani Sára, 12.D

A nagyobb megjelenítésért,kattints arra a cikkre, melyet el szeretnél olvasni.

Tartalom

A nagyobb megjelenítésért,kattints arra a cikkre, melyet el szeretnél olvasni.

Folytatás a következő oldalon

A nagyobb megjelenítésért,kattints arra a cikkre, melyet el szeretnél olvasni.

A nagyobb megjelenítésért,kattints arra a cikkre, melyet el szeretnél olvasni.

Semmi különös nem kellett volna legyen az egészben. Mintha csak filmet néztem volna. Mintha már láttam volna ezt a filmet, sőt. Emlékek is fűztek hozzá. Hogy miért? Ez nem egy egyszerű film volt, ó, dehogyis. Ez az életem.Az egész a születésemmel kezdődött. Körülöttem emberek sürgölődtek. A családtagjaim is ott voltak. Milyen furcsa volt az arcuk! Mintha... boldogok lettek volna? Nem is tudom. Valami egészen furcsa arckifejezésük volt, amit már el is felejtettem, hogy létezik.Eljött az idő, amikor hazamentünk. Édesanyám és édesapám el nem mozdultak mellőlem. Megtettek értem mindent, még akkor is, ha élőhalottaknak tűntek az alváshiány miatt. Egyszóval szépen, gondtalanul növögettem.Először óvodába kerültem, majd iskolába. Mindenhol sok aranyos gyerek volt. Az óvónéni és a tanítónéni sok érdekes dolgot meséltek, én pedig tanulékony voltam. Sok jó eredményt értem el. Időközben, még az iskolába járásom elején kistestvérem született. Mikor a szüleim hazahozták a kórházból el voltam tőle ragadtatva. Nem lehetett elűzni a közeléből.Talán általános iskolás koromban történt minden. Az orvosok eljöttek a házunkhoz. A szomszédhoz is bementek. Valamit mondtak arról, hogy egy új halálos betegség szabadult a világra véletlenségből és be kell oltaniuk ellene. Mindenkit. Édesanyám megijedt, így természetesen beoltottak minket egyből. Másnap kezdődött minden.Mikor reggel felkeltem, nem köszöntöttek csókkal a szüleim. Nem is éreztem szükségét. A testvérem magányosan gügyörészett a kiságyában, eszemben sem volt odamenni hozzá. A szokásos reggeli rutin után praktikus beszélgetés és nélkülözhetetlen dolgok átadása közepette engedtek el iskolába. Búcsú nélkül. Ott is minden más volt. A társaim között már nem volt rivalizálás, gyűlölet, vagy épp az ellentéte. A tanárok még keményebbek lettek, könyörtelenek és gyakorlatiasak. Nem adtak második esélyt. Nem váltak a tanácsadóinkká, a barátainkká, a bizalmasainkká. Csak a munkájukat végezték gépiesen. Minden és mindenki közömbös lett.Teltek az évek. Pörögtek előttem a sikereim, a bukásaim, a fizikai fájdalmaim. Semmi érzelem nem volt bennük. Hirtelen már le is érettségiztem. Aztán befejeztem az egyetemet. Munkába álltam. Megismertem a férjem. Kölcsönösen ráébredtünk arra, hogy genetikailag tökéletesen illünk egymáshoz. Összeházasodtunk, ami annyiban állt, hogy kitöltöttünk egy szerződést, amelyben aláírtuk, hogy biztosítjuk egymásnak a megfelelő anyagi környezetet valamint az utódokat. A szerződés mellé a DNS-ünket is mellékelnünk kellett.Így ment ez az akkori egységes világban. Gyakorlatiasság jellemzett mindent. Az államirányítást is, ha úgy tetszik. Az egész világ egységes volt, egy nyelvvel, egy fővezetővel és néhány regionális szószólójával, egy törvénykönyvvel. Így zárták ki az esetleges háború illetve összezörrenés kockázatát.Időközben terhes lettem az első gyermekünkkel a négy közül. Házasságunk első éjszakáján történt. Még a közösülés is gyakorlatias volt. Semmi apró gesztus, csak a hideg közömbösség a fajfenntartás érdekében. Az életünk gyökereiben sem hasonlított arra, amilyen a szüleimé volt azelőtt a nap előtt. Apró kedvességektől, mosolyoktól, csókoktól, ölelésektől, érzelmektől mentes volt.Tovább pörgött a film. Láttam a gyermekeimet felnőni, magamat dolgozni, a válságainkat. A férjem halálát, aki ideje előtt távozott. Agyvérzése volt. Egyedül maradtam a gyerekekkel, akik már nagyobbacskák voltak. Még többet dolgoztam, hogy meg tudjunk élni. Keveset voltam otthon, alig láttam őket. Talán ezen a ponton vált fagyossá az amúgyis hideg kapcsolatunk. Ki tudja?Felnőttek és itt hagytak. Járják a maguk útját. Szinte már felém se néznek. Megérdemlem? Talán. Ezért fogok végül egyedül meghalni a hálószobám csendjében és sötétjében. Vagy talán mégsem? Fény jelent meg. Nem vettem észre, hogy fölkapcsolva maradt a lámpa? Vagy valaki van itt? Igen. Isten. Eljött értem a megfelelő pillanatban, hiszen az én időm is lejár egyszer.A fény meleget árasztott és érzelmeket. Olyanokat, amiket a visszaemlékezés legelején láttam az emberek arcán. Kicsit nehéz volt először megfejtenem, mit is látok igazán. Aztán rájöttem.Az őszinte, meleg szeretetet.

Semmi különös nem kellett volna legyen az egészben. Mintha csak filmet néztem volna. Mintha már láttam volna ezt a filmet, sőt. Emlékek is fűztek hozzá. Hogy miért? Ez nem egy egyszerű film volt, ó, dehogyis. Ez az életem.Az egész a születésemmel kezdődött. Körülöttem emberek sürgölődtek. A családtagjaim is ott voltak. Milyen furcsa volt az arcuk! Mintha... boldogok lettek volna? Nem is tudom. Valami egészen furcsa arckifejezésük volt, amit már el is felejtettem, hogy létezik.Eljött az idő, amikor hazamentünk. Édesanyám és édesapám el nem mozdultak mellőlem. Megtettek értem mindent, még akkor is, ha élőhalottaknak tűntek az alváshiány miatt. Egyszóval szépen, gondtalanul növögettem.Először óvodába kerültem, majd iskolába. Mindenhol sok aranyos gyerek volt. Az óvónéni és a tanítónéni sok érdekes dolgot meséltek, én pedig tanulékony voltam. Sok jó eredményt értem el. Időközben, még az iskolába járásom elején kistestvérem született. Mikor a szüleim hazahozták a kórházból el voltam tőle ragadtatva. Nem lehetett elűzni a közeléből.Talán általános iskolás koromban történt minden. Az orvosok eljöttek a házunkhoz. A szomszédhoz is bementek. Valamit mondtak arról, hogy egy új halálos betegség szabadult a világra véletlenségből és be kell oltaniuk ellene. Mindenkit. Édesanyám megijedt, így természetesen beoltottak minket egyből. Másnap kezdődött minden.Mikor reggel felkeltem, nem köszöntöttek csókkal a szüleim. Nem is éreztem szükségét. A testvérem magányosan gügyörészett a kiságyában, eszemben sem volt odamenni hozzá. A szokásos reggeli rutin után praktikus beszélgetés és nélkülözhetetlen dolgok átadása közepette engedtek el iskolába. Búcsú nélkül. Ott is minden más volt. A társaim között már nem volt rivalizálás, gyűlölet, vagy épp az ellentéte. A tanárok még keményebbek lettek, könyörtelenek és gyakorlatiasak. Nem adtak második esélyt. Nem váltak a tanácsadóinkká, a barátainkká, a bizalmasainkká. Csak a munkájukat végezték gépiesen. Minden és mindenki közömbös lett.Teltek az évek. Pörögtek előttem a sikereim, a bukásaim, a fizikai fájdalmaim. Semmi érzelem nem volt bennük. Hirtelen már le is érettségiztem. Aztán befejeztem az egyetemet. Munkába álltam. Megismertem a férjem. Kölcsönösen ráébredtünk arra, hogy genetikailag tökéletesen illünk egymáshoz. Összeházasodtunk, ami annyiban állt, hogy kitöltöttünk egy szerződést, amelyben aláírtuk, hogy biztosítjuk egymásnak a megfelelő anyagi környezetet valamint az utódokat. A szerződés mellé a DNS-ünket is mellékelnünk kellett.Így ment ez az akkori egységes világban. Gyakorlatiasság jellemzett mindent. Az államirányítást is, ha úgy tetszik. Az egész világ egységes volt, egy nyelvvel, egy fővezetővel és néhány regionális szószólójával, egy törvénykönyvvel. Így zárták ki az esetleges háború illetve összezörrenés kockázatát.Időközben terhes lettem az első gyermekünkkel a négy közül. Házasságunk első éjszakáján történt. Még a közösülés is gyakorlatias volt. Semmi apró gesztus, csak a hideg közömbösség a fajfenntartás érdekében. Az életünk gyökereiben sem hasonlított arra, amilyen a szüleimé volt azelőtt a nap előtt. Apró kedvességektől, mosolyoktól, csókoktól, ölelésektől, érzelmektől mentes volt.Tovább pörgött a film. Láttam a gyermekeimet felnőni, magamat dolgozni, a válságainkat. A férjem halálát, aki ideje előtt távozott. Agyvérzése volt. Egyedül maradtam a gyerekekkel, akik már nagyobbacskák voltak. Még többet dolgoztam, hogy meg tudjunk élni. Keveset voltam otthon, alig láttam őket. Talán ezen a ponton vált fagyossá az amúgyis hideg kapcsolatunk. Ki tudja?Felnőttek és itt hagytak. Járják a maguk útját. Szinte már felém se néznek. Megérdemlem? Talán. Ezért fogok végül egyedül meghalni a hálószobám csendjében és sötétjében. Vagy talán mégsem? Fény jelent meg. Nem vettem észre, hogy fölkapcsolva maradt a lámpa? Vagy valaki van itt? Igen. Isten. Eljött értem a megfelelő pillanatban, hiszen az én időm is lejár egyszer.A fény meleget árasztott és érzelmeket. Olyanokat, amiket a visszaemlékezés legelején láttam az emberek arcán. Kicsit nehéz volt először megfejtenem, mit is látok igazán. Aztán rájöttem.Az őszinte, meleg szeretetet.

A nagyobb megjelenítésért,kattints arra a cikkre, melyet el szeretnél olvasni.

Arany János: A lejtőnSzáll az este. HollószárnyaMegrezzenti ablakom.Ereszkedik lelkem árnya,Elborong a múltakon.Nézek vissza, mint a felhőÁthaladt vidékre néz:Oly komor volt, - oly zöldellő,Oly derült most az egész.

Arany János: Letészem a lantotMás ég hintette rám mosolyját,Bársony palástban járt a föld,Madár zengett minden bokorban,Midőn ez ajak dalra költ.Fűszeresebb az esti szél,Hímzettebb volt a rét virága.Hová lettél, hová levélOh lelkem ifjúsága!

A nagyobb megjelenítésért,kattints arra a cikkre, melyet el szeretnél olvasni.

A nagyobb megjelenítésért,kattints arra a cikkre, melyet el szeretnél olvasni.

A nagyobb megjelenítésért,kattints arra a cikkre, melyet el szeretnél olvasni.

A nagyobb megjelenítésért,kattints arra a cikkre, melyet el szeretnél olvasni.